Tüzeléstani és Hőenergia Tanszék 
Miskolci Egyetem
Energia- és Minőségügyi Intézet
Tüzeléstani és Hőenergia Intézeti Tanszék
3515 Miskolc-Egyetemváros
Tel: +36-46-565-108
Fax: +36-46-431-820
E-mail:
Energia- és Minőségügyi Intézet
Tüzeléstani és Hőenergia Intézeti Tanszék
3515 Miskolc-Egyetemváros
Tel: +36-46-565-108
Fax: +36-46-431-820
E-mail:
Change to English
Change to English

Dr. Diószeghy Dániel

1900-1969.

Diószeghy Dániel Diószeghy Dániel 1900. július 26-án született Ungmogyoróson. 1925-ben kapta meg kitűnő minősítésű vaskohómérnöki oklevelét a Soproni Bányamérnöki és Erdőmérnöki Főiskolán. Pályáját a Ganz-gyárban kezdte, ahonnan útja visszavezetett a főiskolára, 1936-tól mint a Tüzeléstan c. tantárgy előadója, megteremtette a tudományág hazai oktatásának alapjait. Jelentős kutatói tevékenységet folytatott, amelynek elismeréseként 1940-ben kitüntetéses műszaki doktorrá avatták. Egyetemi tanárrá 1947-ben nevezték ki, a Tüzeléstani Tanszéket 1948-ban alapította.

Kezdeményezésére 1958-ban hozták létre a későbbi Tüzeléstechnikai Kutatóintézetet, amelynek 1969-ig ő volt az első igazgatója. Kitartó munkájával megalapozta hazánkban a kemenceépítési kultúrát.

A Magyar Tudományos Akadémia két munkabizottságának tagjaként önfeláldozóan dolgozott. Egyetemi jegyzetei mellett 3 könyve és több mint 40 szakdolgozata jelent meg. Munkája elismeréseként Munkaérdemrenddel és Szikla-díjjal tüntették ki.

Diószeghy Dániel életének kezdő adatait Ungmogyoróson (jelenleg Lieskova, Csehszlovákia) jegyezték fel 1900. július 26-i születési dátummal, ahol földműves-gazdálkodó szülei vele együtt hat gyermeküket nevelték. A népes, de kiskeresetű család fenntartása sok gondot rótt a szülőkre, ezért a gyermekek közül egyedül Dániel tanulhatott tovább, az elemi iskola után. 1912. szeptemberében kezdte középfokú tanulmányait a sárospataki Református Kollégiumban. Itt mint jeles rendű és szegény sorsú tanuló tandíjmentességet kapott, ennek ellenére szüleinek tartós gondot okozott iskoláztatása. Ezt tetézte az 1918. februárjában történt katonai szolgálatra bevonulása. Ezért a VI. osztályban megszakadt tanulmányait csak egy év múlva, 1919. januárjában folytathatta. Ezeknek hatása mutatkozott az 1920. június 19-én kézhez vett érettségi bizonyítványban, ahol - a korábban jeles tanuló - jó minősítést kapott.

1920. szeptemberében a Selmecbányáról Sopronba települt Bányászati és Erdészeti Főiskolán kezdte meg felsőfokú tanulmányait. Az 1919-ben Sopronba települt főiskola nélkülözésekkel, primitív körülmények között küzdött létéért, az oktatásért. A Károly Laktanya üres termeiben folyó oktatáshoz a legelemibb feltételek hiányoztak: a felszerelés és a fűtés. A főiskola történetének ezen válságos időszakában nehéz volt diáknak lenni, tanulni. A Selmecbányán maradt laboratóriumok - köztük a Barlai alapította európai hírű Vaskohászati Kísérleti Laboratórium - hiánya megfeszített munkát igényelt tanártól, diáktól egyaránt. A diák Diószeghy így ismerkedett leendő szakmájával a kohászattal, azon belül a tüzeléstannal is. 1923-ban a Bányamérnöki és Erdőmérnöki Főiskolának elnevezett intézmény új tanterve értelmében a Vaskohászattani Tanszéktől különválasztották a tüzeléstan és anyagvizsgálat oktatását s ezeket a Tüzeléstan és Anyagvizsgálat elnevezésű új tanszék feladatává tették. Innen gyökereznek Diószeghy ismeretei a tüzeléstan tárgykörben, amelynek azideig hazai művelői voltak, többek között dr. Barlai Béla és Balázs István tanszékvezetők. Barlai egyben a tüzeléstan hazai úttörő fejlesztője, első tankönyvírója, Diószeghy szakmai ihletője volt, akinek életútját később, évtizedek múltán kutatta, hogy tisztelettel adózzon emlékének életrajz írásával is.

1924-ben Diószeghy abszolutóriumot szerzett. Üzemi tárgyú államvizsga szakdolgozata elkészítése érdekében a Ganz és Társa Gépgyár budai öntödéjébe ment dolgozni, ahol óradíjas mérnökként alkalmazták egy éven át, a létfenntartáshoz sem elegendő díjazással. A vasúti kocsik kéregöntésű kerekeiről írt dolgozatának elkészítése és benyújtása után 1925. október 13-án kitűnő minősítéssel vaskohómérnöki oklevelet szerzett, a 267/IKV sz. oklevele bizonysága szerint.

A pályakezdés korabeli objektív gondjai Diószeghyt sem kerülték el. A gépgyárba visszatérnie nem volt célszerű, szükségszerűen megélhetést is elvárt a keresett állás révén. Megpályázta a főiskola Mennyiségtani Tanszékére meghirdetett állást. Gyakornoki beosztással nyerte ezt el, amelyben megerősítve 1926. július 16-án tanársegédi kinevezést kapott. Szakmai érdeklődése azonban a vaskohászat felé vonzotta, ezért lelkesen oktatta ugyan a matematikát, de nem életcélnak tekintve. Fáradozása, hogy kohászati jellegű tanszékre kerüljön, 1928-ban érte el célját egy csere révén. 1923. március 31-től a Cotel Ernő (korábban vasgyári igazgató) nyilvános rendes tanár vezette Vaskohászattani Tanszéken alkalmazták tanársegédként az ebben az évben kohómérnökként végzett Kiss Ignácot. Vele cserélt Diószeghy 1928-ban, s lett tanársegéd Cotel mellett, aki tanári kinevezése óta széleskörű oktatási feladatot látott el. Előadta a Vaskohászattan I. és II. részét, a Vas- és Acélöntészetet, a Hengerlés-kovácsolás-t, valamint a Vasgyári telepek tervezése című tárgyakat. A témakörökben sorra jelentette meg könyveit (1928, 1933, 1937). A tanársegéd Diószeghy tőle kezdte tanulni a felsorolt tárgyak oktatási módszereit, továbbfejlesztett tananyagát. Coteltől elsősorban elvi ismereteket gyűjtött, aki a hallgatókat rendszeres, logikus gondolkodni tudásra nevelte, s mindig a legújabb szakismereteket oktatta nekik. Az elvi összefüggések gyakorlati bizonyítására, laboratóriumi mérésekre, kutatásokra szerény lehetőség volt, hiszen a selmeci laboratórium elvesztése nyomasztóan hatott még ekkor is. Cotel több bánya- és kohóvállalat, tudományos szervek és részben a kormány támogatását is kieszközölte a laboratórium fejlesztése érdekében. Így Diószeghy tanársegédi feladatához tartozott a szerény öntészeti, metallurgiai, hengerlési és mikroszkópiai laboratórium és gyűjtemény megismerése, gondozása, továbbfejlesztése. ez a magyarázata annak, hogy ezekben az években a fiatal tanársegéd szakmai érdeklődése többirányú. Foglalkozik a nagyolvasztó hőtani viszonyainak vizsgálatával, termokémiájával, teljesítményével és ezeknek összefüggéseivel. Ekkor írja első szakmai észrevételét német nyelven az Archiw des Eisenhüttenwessens folyóiratnak 1928-ban, amelyben egyes redukciós hőértékek következetlen használatára hívja fel a szerkesztőség figyelmét. Ma már szinte megható a fiatal szakember vonatkozó sora eredeti fogalmazásában: "...Fenti észrevételemet Cotel professzor Úrral való megbeszélés után közöltem a Hütte Szerkesztőségével és egyben kértem az Osann által közölt adatok helyesbítését...". A sorok, a szakmai publikációk éber figyelését és a professzora szaktudására is apelláló tiszteletadást példázzák.

Gyakorlati irányú képzése érdekében nyári szünidőit saját költségén az ózdi s a diósgyőri gyárak üzemeiben töltötte. Szakismereteihez nyelvismereteit is továbbfejleszteni kívánva önköltségen Ausztriába és Németországba tett tanulmányutat 1927. nyarán. Így a tanulóévei alatt szerzett német nyelvtudása a soproni környezetben, a német szakirodalom használatával, a külföldi tanulmányutakon erősödött, s életútján mindvégig támasza és közlési eszköze is. Évek múltán a nagyolvasztói hőtani témát kimunkálja és megjelentette 1932-33-ban a Bányászati és Kohászati Lapokban, 3 különálló, de egymáshoz kötődő cikkben.

A tanulmányokban már fellelhető egész munkásságát jellemző felismerése, hogy sajátos energia- és nyersanyag ellátottságunk mellett az ország iparának fejlődése megköveteli a gazdaságos műszaki megoldások kutatását. Elemzésének következtetése, hogy az ércoxidok kémiai összetétele nem befolyásolja döntően a nagyolvasztó hőgazdaságát, az elegyben szereplő vasoxidok (FeO, Fe3O3) aránya tehát nem lehet döntő a kokszfogyasztásra. Nem a kémiai, hanem a fizikai tulajdonságok játsszák a fő szerepet. Termokémiai szempontból a magasabb oxidra való pörkölés semmi előnyt nem nyújt, sőt inkább növeli az energiafogyasztást, állapítja meg.

Ezekben az években magánélete is új fordulatot vett, mely egyéniségére, felelősségtudatára hatva örömteli új gondok felé is terelte figyelmét. 1935-ben házasságot kötött Vida Ferenc elemi iskolai igazgató-tanító Ilona leányával. Házasságukból 3 gyermekük született: Dániel (1936), Hajnalka (1939) és László (1943). Apai örömei bontakoztatták tovább derűs, emberközeli, közvetlen egyéniségét, akinek meleg, érdeklődő szavait és nevelő intelmeit ma is szájhagyomány őrzi Sopronban és későbbi működési helyén Miskolcon.

Szakterületén a teoretikus témák gyakorlati bizonyításának igénye mindjobban jelentkezik benne, amelynek nagyolvasztói vonatkozásban csekély lehetőséget látott. A tanszéki laboratórium adta lehetőségek inkább az öntészet felé irányították figyelmét, ahol elsősorban a formázó homok tulajdonságainak vizsgálata foglalkoztatta, a kutatott egyéb témák mellett. Szisztematikus vizsgálatsorozatba kezdett, amelynek részeredményei biztatóak voltak. Megfogalmazódott benne a terv, hogy doktori disszertációt készít a témából. Vizsgálatairól és azok eredményeiről folytatásos cikksorozatot jelentetett meg a Bányászati és Kohászati Lapokban 1935-ben "A homokvizsgálati módszer megválasztása" címmel, 3 részben. Ezt a témát idegen nyelvű cikkekben is feldolgozta, melyek közül az egyiknek kezdő sorait, kézírásos ajánlásával másolatban mellékeljük.

Munkája úttörő jellegű volt. A cikkrosorozatban összegezte, hogy az öntészet különböző céljainak megfelelően, különböző tulajdonságú formázó homokra van szükség, azonban nincs egységes homokvizsgálati módszer. Közvetlen célja volt, hogy kidolgozza a hazai homokok rendszerező vizsgálatának egységes eljárását. 16 különböző hazai homokot vizsgált az alábbi tulajdonságaik szerint: I. Agyag- és homoktartalmát, szemnagyságát, felületi tulajdonságait, II. Gázáteresztő képességét és összenyomó szilárdságát, III. Tűzálló képességét, IV. Vas- és mésztartalmát. Javaslatot tett a homokok egységes minősítésére tulajdonságértékeik alapján.

Doktorálási terve ebből a témából mégsem valósult meg, ugyanis az 1923-ban történt tanszékszétválasztás óta a Vaskohászattani Tanszékből kivált Tüzeléstani és Anyagvizsgálati Tanszék eddigi vezetője, Balázs István 1938-ban nyugalomba vonult. Az időközben - 1936-ban - adjunktussá előléptetett Diószeghyt bízták meg Balázs után a tanszéki teendők ellátásával úgy, hogy párhuzamosan a Vaskohászattani Tanszéken is ellássa az adjunktusi teendőket, sőt ott az előadásokat helyettesként is ő tartsa. E kettős feladatot hosszú időn át adjunktusként, 1943. június 8-ig teljesítette úgy, hogy új szakterületét, a tüzeléstant is alkotóan művelte. Vaskohászati ismereteihez tudatosan, szívós tanulással párosította a tüzeléstan ismeretanyagát a nagynevű elődök munkásságának tanulmányozásával. 1936-1937-ben részt vett az iparügyi minisztérium által irányított bauxitkohósítási kísérletben. Ennek a munkának közvetve jelentős szerepe lett szakmai életében. A széntüzelés vonatkozó irodalom tanulmányozása és feldolgozása után ugyanis több éves kísérleti kutatómunkához látott. Most már tüzeléstani szemszögből, de a vaskohászat tudományának oktatása és művelése során szerzett ismereteit is hasznosítva vizsgálta és értékelte a hazai szénfajtákat. Több éves kutatómunkája eredményeként "Szeneink értékelése időszakos tüzelés szempontjából" címmel disszertációt nyújtott be, amelynek alapján 1940. június 13-án kitüntetéssel műszaki doktori fokozatot kapott. Ebben hazai szenekkel végzett kísérletek eredményei alapján elemezte a szenek égésének legfontosabb tulajdonságértékei közötti összefüggéseket. Következtetései alapján javaslatot tett a különböző sebességgel égő szenek eltüzelésére alkalmas tüzelőberendezések kiképzésére, fejlesztésére.

A téma elméleti eredményeinek aktualitása, gyakorlati értéke további hőtechnikai ismeretek megszerzésére, fejlesztésére ösztönözte. Érdeklődése mind határozottabban kutatta a tüzeléstechnika általános feladatait, a tudományág elvontabb elméleti alapjait. Kutatta a rácson eltüzelt fa égési folyamatának elemzési módszerét. Tapasztalatai szerint fatüzelésnél mindig van az égésnek olyan szakasza, ahol a füstgáz összes oxigéntartalma CO+O2+CO2 nagyobb 20,9 %-nál, ami a tüzelőanyag nagy oxigéntartalmával függ össze. Más tanulmányában összehasonlította a füstcsöves és a tagos kazánok hőmunkáját. Kiemelte a füstcsöves kazánok jobb hőtechnikai adottságait. A tagos kazánok elterjedtségét egyszerűbb kiképzésüknek és kisebb helyigényüknek tulajdonította. Több cikkben is foglalkozott a hazánkban elterjedt, tradíciókhoz tapadt, mészkőégetési technológia korszerűsítésének sürgető szükségével. Erről írt tanulmányában irodalmi áttekintést nyújtott a mészkőégetés technológiai, hőtechnikai feladatairól. Ismertette az átalakulási folyamat intenzifikálásának feltételeit. Javasolta a régi izzítási eljárások módosítását a feltárt hőtechnikai szempontok alapján. Valamennyi ez időszakban végzett kísérlete arra utal, hogy a szakmai útkeresés évei lezárultak, s további tudományos, oktatói tevékenységét a gazdaságos hőenergia-felszabadítás és -hasznosítás problémái vezérlik.

Kutatómunkája és ezzel összefüggő publikációs tevékenysége mellett természetesen ereje és ideje nagy részét az oktatás kötötte le. Időközben előlépve helyettes tanári minőségben a Tüzeléstan c. tárgyat adta elő, vizsgáztatási megbízással. A tanszék neve (Tüzeléstani és Anyagvizsgálati Tanszék) az oktatás és kutatás heterogén jellegét tükrözte ugyan, a valóságban lényegében csak tüzeléstani tárgyakkal foglalkozó tanszékké vált Diószeghy tevékenysége során. Ez a tananyag kifejlesztésének tartalmi és időbeni vonatkozásban feltétlen előnyére vált. Kísérletező, újat kereső kedve, ambíciója főként a különféle tüzelési kísérletek terén jutott érvényre, noha a vizsgálatok objektív feltételei szerények voltak. Ezek főként a Vaskohászattani Tanszék laboratóriumi felszereléseiből származtak, mivel az új tanszékek alakulásuk után a szakterületükhöz tartozó berendezéseket onnan magukkal vitték. Konkrét oktatási feladata a Tüzeléstani és Anyagvizsgálati Tanszéken a kohómérnökképzés 4. szemeszterében 4+3 előadási és gyakorlati óra megtartását jelentette hetenként, kollokváltatással, szigorlatoztatással. Ugyanis 1934-től a szigorlati tárggyá fejlődött Tüzeléstan tárgy a három szigorlati rendszerben a második szigorlatban szerepelt.

Munkássága elismerését - "Épületek hőellátásának tüzeléstani kérdései" címmel benyújtott dolgozata alapján - 1942. március 30-án magántanári tudományos fokozat elnyerése fémjelezte. 1943-tól 2 félévre terjedt ki oktatási tevékenysége a tüzeléstan tárgykörben. A 4. szemeszter 3 óra előadását, az 5. szemeszterben 3+3 óra követte.

Ugyanebben az évben vezetett be új tárgyat a kohászoktatásba "Kőzetek tűzi feldolgozása" címmel, a 8. szemeszterben 3+2 órában oktatva éveken át, 1950-ig. Oktatási tevékenysége egyidejűleg a bányamérnökképzésre is kiterjedt. "Tüzeléstani Enciklopédiát" adott elő a bányamérnök hallgatóknak 1936-tól 1949-ig heti 2 órában. Teendői tovább növekedtek - még ha átmenetileg is - , mivel 1944. novemberében a Vaskohászattani Tanszék vezetője Cotel Ernő nyugalomba vonult, s ennek a tanszéknek a vezetési feladataival is a korábban doktorrá avatott Diószeghyt bízták meg. Ezt a feladatot 1946. szeptemberéig látta el.

A háborús évek egyéb követelményt is támasztottak elé. Az 1918-ban történt újonckiképzése alapján 1938. őszén 3 hónapig mint hadnagyot, majd 1940. nyarán 1 hónapig mint főhadnagyot katonai szolgálatra hívták be a 4. honvédségi gyalogezredhez, előbb kassai, majd soproni szolgálati helyre. Frontszolgálatot nem teljesített, s további katonai szolgálat alól mentesült az egyetem felmentési kérelme illetve annak elnyerése alapján (1934-ben a főiskolát egyetemi rangra emelték és a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemhez csatolták).

A háborús időszak, valamint az a körülmény, hogy a 2 tanszéken szinte egyedül kellett helytállnia, - a Vaskohászattani Tanszéken 1944-től egy beosztott oktatója volt, Hammer Ferenc tanársegéd, akit irányított a gyakorlatok megtartásában - erőfeszítései ellenére csak szintentartó oktató-kutató éveket jelentett. 1946. szeptember 1-én vált meg kettős tanszéki feladatainak egyikétől, amikor Zsák Viktort, a Magyar Waggon és Gépgyár győri telepének helyettes igazgatóját helyettes tanárként bízták meg a Vaskohászattani Tanszék vezetésével.

Egyidejűleg a kibombázott lakású családjának, háború okozta létfenntartási küzdelmei súlya alól is ezidőtájt kezdett fellélegezni és 1947-ben látott ismét kutatómunkához, amikorra már több bel- és külföldi folyóiratban számos cikke jelent meg. Kutatásainak fő témája lett a kohóipari kemencék hőmunkájának vizsgálata. Őt kérték fel az 1948-ban megjelent Tüzeléstechnikai Zsebkönyv ipari kemencék fejezetének megírására. Ezidőben megjelenő tanulmányaiban is a kemencékben lejátszódó égési és hőátadási folyamatok irányításához szükséges elméleti összefüggéseket ismertette. Áttekintést nyújtott a kemence hőmunkájának megítéléséhez szükséges anyag- és energiamérleg tételeinek meghatározásáról, az égésellenőrzés módszeréről és eszközeiről. A különféle kemencék hőmunkájának intenzív kutatása és elemzése figyelmét a kemencék áramlástani problémái felé fordította. E témában összegezett gondolatait foglalta össze "Az áramlás szerepe a tüzeléstechnikában" c. cikkében.

A felszabadulás utáni újjáépítést több irányú szakmai tevékenységgel segítette. Sopron környéki és távolabbi dunántúli üzemek munkásai és műszaki szakköreinek tartott előadásokat a gazdaságos, energiatakarékos tüzelési módszerekről, kemencék jó hatásfokú üzemeltetéséről. Üzemekkel kapcsolatos munkaközösségekben effektív ujjáépítő munkát is végzett az élet megindításáért. 1947. április 8-án egyetemi nyilvános rendes tanárrá léptették elő. Nevezetesen kötődik ehhez az 1948-as év, amikor a tanszék önállósult és Tüzeléstani Tanszék elnevezést kapott.

Alapvető változást jelentett tanszéke és egyéni életében is a közoktatásügyi miniszter 1951-ben kelt, 1404-D 158-a/1951. számú rendelete, mely szerint a kohómérnökképzést, s így a többi tanszékkel együtt a Tüzeléstani Tanszéket is az újonnan alapított Nehézipari Műszaki Egyetemre, Miskolcra helyezte át. A soproni professzorok közül elsőként költözött családjával együtt, 1951. szeptemberében Miskolcra, hogy tehetségét és munkáját az új egyetemnek szentelje. Nem üres kézzel érkezett. Soproni előadásai alapján munkatársa, Szalay János tanársegéd összeállította és megjelentette egyetemi sokszorosításban a Tüzeléstan I. jegyzetet 1949. januárjában, majd Szalay, Horváth György tanársegéddel a Tüzeléstani II-t 1949. szeptemberében. Saját Tüzeléstan III. előadásait feldolgozva, Diószeghy kéziratát a Tankönyvkiadó Vállalat 1951-ben jelentette meg jegyzet formájában, külön ábrafüzettel. A tanulmányaikat Miskolcon kezdő hallgatóknak ez jelentős szakmai támaszt adott a tanuláshoz és a számonkéréshez egyaránt.

Az új miskolci egyetem működésének első éveiben hiányos könyvtári, anyagi ellátottság és elhelyezési gondok közepette csak az egyetem professzorainak, tanárainak önfeláldozó munkája biztosította a színvonalas oktatás, kutatás töretlen folytatását. Ilyen körülmények között a Tüzeléstan tantárgyának több éves előadások során korszerűsödött egységes szemléletű jegyzetének is fontos szerepe volt a kohómérnökök oktatásában. Ismertette a gázok áramlási törvényeit, a tüzelőanyagok égési tulajdonságait, a kemencék építésének alapvető elemeit, üzemviszonyainak általános összefüggéseit és tartalmazta a kohóipari kemencék sokoldalú speciális ismereteit. Egyidőben jelent meg Kőzetek tűzi feldolgozása c. jegyzete, amelynek fő fejezeteiben: I. Agyagipar-t vagy kerámiát, II. Cementipar-t, III. Üvegipar-t, IV. Mészégetés-t ismertette az érintett iparágakban és ágazatokban alkalmazott korszerű gyártási eljárásokat, az alkalmazott szárító, égetőkemencéket, előkészítő kiegészítő berendezéseket. Részletesen ismertette a tűzállóanyag-ipari termékek gyártási eljárásait, tulajdonságait, kiválasztási, felhasználási feltételeit. Ismertette a nagy mennyiségben előforduló, jó minőségű hazai dolomitvagyon felhasználási lehetőségeit a kohászatban.

A borsodi vas- és acélipar központjába 1952-ben áttelepített tanszék bútorai, műszaki felszerelései, kísérleti berendezései szolgáltak Miskolcon a kezdet alapjául. Néhány évig ideiglenes elhelyezésben dolgozott a tanszék és vezetője, megválva a soproni két munkatársától, akik nem követték Miskolcra, illetve rövid ideig még együttműködve Sziklavári Jánossal, aki Miskolcon a gyakorlatok tartását elindította. Új munkatársai lettek Lendvai József és Zátonyi László, de csak rövid időre, mivel az iparban tágabb lehetőségek mutatkoztak szakmai tevékenységükre. Így sok gonddal és nagyrészt önmagára szorítkozva, késő estékbe nyúló munkanapokkal kezdte miskolci éveit. Munkáját az eredmények s az időnkénti elismerés is újabb lendületre késztették.

Diószeghy Dániel1952. július 14-én a Tudományos Minősítő Bizottság a műszaki tudományok kandidátusává nyilvánította, eddigi munkássága alapján. Tagja lett a Magyar Tudományos Akadémia nyersvasgyártási szakbizottságának. Részt vett az 5 éves terv fejlesztési programjának bírálatában. Továbbra is aktív tagja az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesületnek. Fáradhatatlanul dolgozott az Energiagazdálkodási Tudományos Egyesület Borsodi Csoportjában. Az itt elhangzó gyakori tüzeléselméleti és gyakorlati előadásai élénk szakmai és baráti kört alakítottak ki körülötte. Egyre nagyobb munkákba fogott és szívós szorgalommal dolgozva ért el eredményeket. Önképzéssel tanulta az orosz nyelvet, hogy tudását, látókörét szélesítse. Mellette az angol irodalmat is értőn olvasta, s a németet beszélni is jól tudta. Az 1950-es években a Kohómérnöki Kar dékánhelyetteseként is dolgozott. A Szovjetunió egyetemeinek tüzeléstani irodalmát tanulmányozva tett javaslatot orosz szerzők könyvének magyarra fordítására, átdolgozott formában. Így jelent meg Diószeghy szerkesztésében és átdolgozásában Mihajlenko és Lincsevszkij 1-1 szakkönyvének összedolgozott, egy könyvbe sűrített, magyar nyelvű változata 1952-ben "Tüzelőanyagok és kohászati kemencék" címmel, a Tankönyvkiadó gondozásában. A több mint 500 oldalas mű az oktatás bázisanyaga lett.

A miskolci iparközpont sok irányban foglalkoztatta a Tüzeléstani Tanszék vezetőjét. Tanulmányok készítését és felülbírálatát kérték és kapták tőle. Szakvéleményekre, helyszíni tanácsadásokra kérték. Felismerte az ipari tüzeléstechnikai tevékenységben rejlő oksági összefüggéseket, az alkotás ízét, a szépet és a felelősséget is, és a problémákra értve figyelt, töprengve dolgozott megoldásukon. Sokat dolgozott. Napjai, évei egyre jobban a tanszéké lettek. Rendszeres életbeosztással, napközbeni rövid pihenővel, nyújtott hétköznapjait és ünnepnapjait 12 órás munkanapokká növelve dolgozott. Felnövekvő gyermekeinek, családjának szűkmarkúan osztotta idejét, féltőn figyelte őket, de tőlük is, önmagától is lecsipegette az órákat a szakma művelése érdekében.

A megismerés évei után az 50-es években a Szovjetunió tudományos eredményeinek hatása az egyetem oktatási anyagában, kutatási módszereiben is megmutatkozott. Az új ismeretanyag bősége minőségi változást hozott a szaktárgyak oktatásában. A sok új ismeret adaptálása a tüzeléstan anyagának is újabb és újabb korszerűsítését tette szükségessé. A tanszék vezetője 1954-ben új kétkötetes Tüzeléstan jegyzetet írt és jelentetett meg. Az új jegyzet alapkoncepciója változatlan: a gazdaságos hőenergiahasznosítás, eszközei azonban megújultak. A tüzelőanyagok tulajdonságainak ismertetése mellett sokoldalú elméleti és gyakorlati ismereteket nyújtott a szilárd tüzelőanyagok nemesítéséről. Az égéselmélet tárgyalásmódja koncentráltabbá lett. A hőátadással foglalkozó fejezet ismertette a különféle kemencék munkaterében lejátszódó bonyolult hőcserefolyamatok speciális számítási módszereit. Bőséges ismeretet tartalmazott rekuperatív, regeneratív primér hőhasznosítók tervezéséhez. Már tartalmazta a betétvédelemnek és a kemenceüzem szabályozásának alapvető ismereteit.

A miskolci - viszonylag nagy létszámú - kohászhallgatóság oktatását 1954-től fiatal, a szakmát kezdő kohászok bevonásával látta el. 1-2 érdeklődő hallgatót már felsőbb éves korukban bevont tanszéki munkára, a mérési gyakorlatok előkészítésére, díjazás nélküli demonstrátorként. Így nőtt tanszéke oktatói létszáma önmagával együtt 3 főre.

1955-ben végleges - mai - helyére (mintegy 250 m2 alapterületre) költözött a tanszék. Az adminisztratív, a takarító és a műszaki segédszemélyzettel együtt 6 fős tanszékét önellátásra nevelte. Jómaga is példát mutatott, a költözés, a tanszék helyiségeinek formálása, a laboratóriumi berendezés, stb. munkáiban effektíve vett részt. Bízott az ígéretekben, hogy a IV. emeleten elhelyezett tanszéke laboratóriumaihoz idővel kemence-csarnokot kap, s akkor teheti majd teljessé az oktatást és teremtheti meg az ipari alkalmazott kutatás feltételeit. Addig is elképzeléseit kisebb, házi készítésű kemencék megépítésével realizálták munkatársai, amelyeken szünet nélkül végzett kutatómunkát, igényelve abban oktatótársai mindenkori közreműködését is.

Előadásaira az örökké tanuló embertípus módján mindig készült. A legfrissebb könyvek, folyóiratok, közlemények mindig keze ügyében voltak íróasztalán, s azokból jegyzeteket készített. Megírta és 1957-ben megjelent könyve a Vaskohászati Enciklopédia sorozat II. köteteként "A vaskohászat tüzelőanyagai" címmel, az Akadémiai Kiadónál. A kereken 440 oldalas mű, bár elsősorban gyakorló szakemberek számára készült, az oktatás újabb eszköze lett. A mű méltatására a sorozat főszerkesztőjének dr. Geleji Sándor akadémikusnak a kötethez írt előszavából idézünk: "Ez a kötet is, mint a Vaskohászati Enciklopédia többi kötete különös hangsúllyal tárgyalja a különleges magyar adottságokat és lehetőségeket, és így, mint a többi kötetnek, ennek is hézagpótló feladata van a magyar kohászati irodalomban."

Közben a lehetőség szabta korlátokon belül, de gyakorta utazott külföldi tanulmányutakra. Csehszlovákia, a Német Demokratikus Köztársaság, Lengyelország gyakori utazási célja lett, amely országokban az oktatási módszerek tanulmányozása mellett kutatásairól is beszámolt üzemekben, intézményekben, konferenciákon előadást tartva.

Termékeny szakirodalmi munkásságát fémjelzi további könyve, az 1959-ben, a Tankönyvkiadónál megjelent "Tüzeléstan" c. kereken 400 oldalas kötete, mely kifejezetten az oktatás szolgálatára íródott, munkatársai bevonásával. A könyv előszavában fejezi ki szándékát a szerző: "A Tüzeléstan c. most megjelent kötet csatlakozik a Vaskohászat tüzelőanyagai könyvhöz, s már a hőátadással kezdve folytatólagosan tárgyalja az anyagot." A 2 évvel korábban megjelent Vaskohászat tüzelőanyagai c. könyvben és a Tüzeléstan c. könyvben a nagy tapasztalatú oktató, művelt tudományterületének sokoldalú, eredményes kutatója összefoglalta a Tüzeléstan, Kohászati kemencék korszerű ismereteit. A műszaki tudományok rohamos fejlődését kísérő technikai követelmények új kutatási eredményeket, technológiai megoldásokat követelnek. A már 60. életévébe lépő Diószeghy professzor is tovább tekintett, s már újabb kísérletek, jegyzetírási tervek foglalkoztatták.

Az előadásokat a lehetőség szerint legtöbbször maga tartotta. Figyelte a gyakorlatok fejlesztését, beosztott oktatói laboratóriumi és tantermi gyakorlatok tartásának módját. Látogatta a gyakorlati órákat. Intelmeit a hallgatóknak jó szívvel, gyakran tréfásan mondta el. Járt a hallgatók nyári üzemi gyakorlataira, beöltözve, munkaköpenyben, siltes sapkában magyarázta a kemencék szerkezetét, működését. A meleget és a gázos levegőt kifogásoló hallgatókat jó példával, a nehéz üzemi munka megbecsülését feltáró, atyai szavaival oktatta. Tanár-diák jó kapcsolatát példázzák azok az anekdoták is, melyeket róla ma már csak a "Húzótüske" korabeli kötetei őriznek.

Az 1958-as év újabb szakmai gyümölcsöt érlelt. Ez év augusztus 14-én létrehozta hosszú évek előkészítő fáradozásai eredményeként a Hőtechnikai Kutató Állomást (a későbbi Tüzeléstechnikai Kutató és Fejlesztő Rt.), amelynek alapításától fogva igazgatója volt. Az ipari hőtechnikai kutatási feladatokat megoldandó intézet, születésétől kezdve édes gyermeke lett. Erejét megosztva a tanszék és az intézet között munkálkodott tovább. Az alapításkor maga köré gyűjtött néhány fő- és mellékállású szakembergárdából álló intézetet az évek folyamán 200 fős kutató-kivitelező intézetté fejlesztette, irányította munkájukat és elévülhetetlen érdemeket szerzett a világszínvonalon mozgó magyar kemenceépítési és tüzeléstechnikai ipar és kultúra kiteljesítésében. Ez a tevékenység megsokszorozta az évei szerint már 60-as, de megjelenésében fiatalos külsejű tudós munkakedvét. Aktív kapcsolatát külföldi szakemberekkel és intézetekkel egyre gyakoribb külföldre utazásai során erősítette. Csehszlovákia, Bulgária, Szovjetunió, NDK, Svájc, Ausztria, Hollandia, NSZK-beli útjain - ahol olyan barátok várták, mint Gottwald, Glinkov, Becher, Brunklaus, Thring, Günther professzorok - világkonferenciáktól kezdve tudományos ülésszakon át, egyes üzemek kis szakember-csoportjáig a legkülönbözőbb fórumokon tartott előadásokat saját, az intézete és a tanszék kutatásairól. Ezek az útjai tudományterülete nemzetközi rangjának elismerését is eredményezték. Útjairól hozott is mindig valamit. Tanszékének az oktatást, kutatást szolgáló szakmai ismertetőket, prospektusokat, szakcikkeket, az intézetének üzleti és tudományos kapcsolatokat, a kollégáknak a személyes élmények megelevenedő, vidám, varázslatos elbeszélését, mely utóbbira egyre csökkenő szabad idejének a tanszéken töltött esti, meghitt, csendes óráiban kerülhetett sor. A múló évek során egyre inkább érezhető volt, hogy tanszéki szobájába megpihenni, a laboratóriumokba alkotóan kísérletezni és gondolatait megírni tér, az intézet szervezésének fárasztó napi munkája után.

60. életéve után is folyamatosan jelentek meg írott munkái. Az MTA Kőolaj- és Szénfeldolgozó Bizottság 1960. szeptemberi ülésén tartott, nyomtatásban is megjelent referátumában ismertette a Hőtechnikai Kutató Állomás (Miskolc) terveit, feladatait. Noha tudományos érdeklődése már korábban a kemencék áramlástani problémái és a hőátadási folyamatok intenzifikálása tárgyú volt, az ezirányú kutatások kiszélesítésére csak most nyílt meg a lehetősége. A kutatóállomás fő feladatai közé állította a kemencék áramlástanának, a füstgáz-sugárzás növelésének, a hőtranszformáció lehetőségének, a nagyobb hevítési sebesség feltételeinek kutatását, megoldását. E témában írt "Hőenergia, mint kemencetervezési tényező" c. cikkében a lángalak és a munkatér-méret optimális arányainak alapvető összefüggéseit feltárva bizonyította, hogy a különböző feladatú kemencék munkatérében kialakuló áramlás jellege döntő módon meghatározza a hőátadás jellegét, befolyásolja a teljesítmény alakulását. Foglalkozott a munkatérben bontott földgázból előállított védőgázas tüzelési rendszerek kifejlesztésével. Következtetéseit "Izzítási veszteségek csökkentése" c. cikkében közölte. Sokat foglalkozott a hazai földgázvagyon hasznosításának problémáival, a kommunális ellátás legfontosabb gondjaival, a közvetlen földgázfelhasználás bevezetésének feltételeivel, a kohóipari eljárásoknál alkalmazott alap- és póttüzelésű rendszerek műszaki, gazdasági előnyeivel. Foglalkozott az olajfelhasználással kapcsolatos műszaki és gazdasági kérdésekkel, megjelölve az olajtüzelés fejlesztésének legfontosabb műszaki, gazdasági feladatait.

1963-ban jelent meg új Kohászati kemencék I. c. egyetemi jegyzete a kohómérnök hallgatóknak, 370 oldallal, 1965-ben szintén a Tankönyvkiadó gondozásában az Öntödei kemencék II. c. több mint 500 oldalas jegyzete a korszerű kemenceszerkezetekkel, a gyors ütemben fejlődő gyakorlati tüzeléstan problémáit is tárgyalva, majd utolsó nagy lélegzetű műve 1969-ben az átdolgozott Kohászati kemencék I., 360 oldalon. Mindezt lázas tempóval, oktatótársainak szüntelen feladat adásával, az oktatás ügyének önzetlen szolgálása szellemében írta.

Diószeghy DánielMint az Energiagazdálkodási Tudományos Egyesület Borsodi Csoportjának elnöke, hatással volt megyénk megannyi szakemberére, akik a tüzeléstan, a kohászati kemencék szakterületén dolgoztak. A Magyar Tudományos Akadémia két munkabizottságának tagjaként dolgozott a tudományos-szakmai élet felvirágoztatásán. Munkája elismeréseként 1964. XII. 15-én a Gépipar Kiváló Dolgozója emlékéremmel, 1965. IV. 4-én a Munka Érdemérem bronz fokozatával, később Szikla-díjjal és Zorkóczi-emlékéremmel tüntették ki. A nagy munkabírású, korát meghazudtoló lendülettel dolgozó, eredményekben és sikerekben gazdag életet élő tanszékvezető professzor 1968-ban válaszút elé került. Vezetőként két helyen a vonatkozó rendelkezések értelmében nem dolgozhatott tovább. Sok vívódás után fő állású munkahelyéül a TÜKI-t választotta, és a Tüzeléstani Tanszék vezető beosztásától vált meg. 1968. június 30-tól egyetemi tanárként másodállásban azonban továbbra is oktatott, kutatott. Kifogyhatatlannak tűnő energiával készítette elő újabb és újabb kísérleteit, közölte termékeny szellemének friss eredményeit. "A kemencefal védelme nagy hőmérsékleteknél" című cikkében a nagy térhőmérsékletű kemencék tűzálló falazatának tartósságát növelő kísérleteit ismertette, amelyet az oxigéndúsítással vagy szénhidrogén-adagolással végzett tüzelés miatti nagy hőigénybevételnek kitett tűzálló építőelemek védelmére dolgozott ki és javasolt. A cikkben közölte a hűtött falelemek kiképzésére alkalmas téglák adatait és a vonatkozó hőtechnikai számításokat.

70. életévéhez közeledve szívós szervezetét kikezdte a betegség, 1967-ben ágynak esett. Felgyógyulása után dolgozott tovább, szervezett, utazott bel- és külföldön egyaránt. Felépülése azonban csak rövid időre szólt. 1968-ban, majd 1969. őszén ismét kórházba került és még az év december 25-én, karácsony napján szíve megszűnt dobogni.

vissza fel